Skip to main content

A potyautas 2. verzió

A potyautas   (1)

 

Körbe -körbe járatta a szemét a peronon.  Késő este volt már, ilyenkor nem sokan utaztak már, amióta beállt a kemény, fagyos tél.  Istenem- milyen hideg van-gondolta, és megpróbálta még feljebb húzni az ócska kabát cipzárját. Nem sikerült, hát behúzta a nyakát, úgy didergett tovább. tudta, hogy még nyomorultabbul fest, de nem érdekelte, hiszen közel s távol sehol egy lélek, egyedül várakozott.

Egyre feszültebb lett, ahogy közeledett a vonat érkezési ideje. Régóta nem látta a barátját, hetek óta nem jött el hozzá. Már kezdett aggódni érte, amikor üzent, hogy ma éjjel újra meglátogatja. Vajon mit szeretne elmondani?

Kevesen szálltak le a szerelvényről, nem volt nehéz egyből észrevennie a nyúlánk, szikár férfit hosszú, fekete szövetkabátban. Bár dermesztő hideg volt, nem viselt se sálat, sapkát, nyitott kabátja alól elővillant vékony, gyűrött ingje.

-Hát eljöttél-állapította meg köszönés nélkül. Gyerünk, hívj meg vacsorára. Éhen halok.

-Egy vasam sincs- felelte zavartan, és lesütötte  a szemét.

Barátja szemében cinkos fény villant. –akkor mi lesz, mozdulj már – nógatta, s futásnak eredt.  Péter rosszat sejtve utána iramodott. –Mi csinálsz, ugye nem megint… – elharapta a mondatot, hiszen mire kimondta volna, késő volt, Zoltán kezében fényesen csillant meg a női táska csatja. –Fogják meg, tolvaj- kiáltotta az asszony, de maga is tudta, hogy feleslegesen, körös- körül síri csend honolt, csak a két jóbarát egyre távolodó léptei hallatszottak. Ropogott a hó a lábuk alatt.

-Gratulálok. És most hová?- sziszegte dühösen. Elege volt már, hogy cimborája miatt egyre másra bajba keveredik. Zoltán hirtelen mozdulattal felugrott az éppen induló vonatra. –Na, mi lesz már, nyújtotta kezét a vágány mellett tanácstalanul topogó Péternek. Nem volt mit tenni, az sietve követte, de az aggodalomtól elfehéredett az arca.

-Te nem vagy normális. Hisz még jegyünk sincs.

-Ilyenkor már nem jár kalauz, beszari alak. Nesze, itt az enyém. Péter vonakodva gyűrte zsebre a felé  kínált papír fecnit.

Letelepedtek egy kényelmes, meleg fülkében. Péter lassan megnyugodott, levette kabátját és maga mellé terítette a puha ülésre. Várakozásaikkal ellentétben az elegáns női táskában nem volt sok pénz,

De ami akadt, abból a büfé kocsiban királyian bevacsoráztak mindketten. Egy-egy pohár jóféle borra is futotta. Zoltán még egyszer átkutatta a táskát, elrakott egy finom parfümöt- jó lesz majd valamelyik aktuális szeretőjének- majd a maradékot egy laza mozdulattal kihajította az ablakon.  Péter rosszallóan ingatta a fejét, de Zoltán jókedve hamarosan rajta is úrrá lett, nagy hangon beszélgettek, élcelődtek egymással, vígan mulatoztak.

A nagy vidámságban észre sem vették, ahogy halkan kinyílt a fülke ajtaja.

-Jó estét kívánok. Jegyeket, bérleteket. Péter ereiben megfagyott a vér. Félelmében remegett a keze, ahogy felmutatta a barátjától kapott jegyet.  A kalauz szúrós szemmel vizslatta. Péter tudta, hogy Zoltán egy szemvillantásnyi idő alatt bevetette magát az ülések alá, s ott kucorogva várakozott, s alig tudta visszafojtani a nevetését, látva barátja pipogya mozdulatait. Péter méregbe gurult. Durcásan sandított az ülés alá. – Hogy van képe… mikor ekkora bajba sodorta ismét!

-Kihez beszél, tessék mondani-szólt a kalauz, és furcsán tekintett Péterre.

-Ó, én csak magamban, tudja, szokásom…-vigyorgott ostobán a férfi. Magában átkozta a barátját. Micsoda hülyeséget eszelt ki, s miatta ilyen kínos helyzetbe került. Talán nem kellene többé barátkozniuk.

-Hát, akkor… a viszont látásra-búcsúzott a kalauz.- s még egyszer hidegen végigmérte a zavarában egyik lábáról a másikra himbálózó férfit. Ahogy kifordult, szeme még megakadt a szemközti ülésen, ahová Péternek önkéntelenül is oda-oda tévedt a tekintete. –Még egy kabát? Igazán furcsa-mormolta  a bajsza alatt.

Ahogy bezáródott mögötte az ajtó, Péter dühödten kiráncigálta a vihogástól pukkadozó Zoltánt a vackából, s kiabálni kezdett.

-Eszeden vagy? Elegem van belőled egyszer s mindenkorra. Annyira összevesztek, hogy a  folyosóról beszűrődő izgatott suttogás nem jutott el hozzájuk.

skizo

Hirtelen fékezésre ébredtek.

Péter az órájára pillantott. – No, máris megérkeztünk volna?

Ahogy összeszedelőcködtek, s kiléptek volna a fülkéből, valaki visszalökte őket, olyan erővel, hogy Péter a földre zuhant. –Ő volt az, asszonyom, felismeri?

-Igen, ő. biztos vagyok benne-mutatott vádlón Péterre a néhány órája kirabolt nő.

-Nem, nem én voltam-kiáltotta a férfi. Én csak… kétségbeesetten kereste Zoltán a tekintetével, de sehol sem találta.

-Valóban? Hát akkor ez a magáé? –húzta elő diadalmasan Zoltán kabátjának zsebéből a női parfümöt a rendőr.

Péter a nyitott ablakra meredt. Zoltán… megszökött, s az ő kabátját vitte el. Gazember! Az isten se mossa le róla a gyanút, ha nem kerül elő és vallja be tettét.

Gyorsan, hadarva magyarázkodni kezdett, hamarosan azonban csattant a bilincs a csuklóján. Péter megszédült, összeesett, s végig vágódott a vasút mocskos  padlóján.

skizofrénia

Egy hófehér, vegyszerszagú szobában ébredt. Beletelt néhány pillanatba, amíg felidézte magában a történteket, s ráébredt, mi történt. Rettegett. Ez volna a börtön? Hogy került vajon ide?

Simogató kezet érzett a csuklóján, épp ott, ahol nemrégiben még a  bilincs feszítette.

-Kisfiam, hát felébredtél. Az édesanyja volt. A sápadt, vékony, ősz hajú édesanyja. Péter inkább meghalt volna, mint hogy bánatot okozzon neki, s tessék, most a börtönben látogatja.

-Bocsáss meg- suttogta.

-Te bocsáss meg. -felelte az anyja elhaló hangon. Észre kellett volna vennem. Mindig is olyan magányos, magadnak való voltál. Az a kitalált barátod, én azt hittem, az csak játék…-hadarta.

-Mit bocsássak meg? Hogy züllött csavargó lettem? De tudod mit, tolvaj, az nem vagyok. Esküszöm mindenre, nem én tettem. Zoltán kever megint a bajba.

-Istenem, hát igaz-kapott a szívéhez az édesanyja, s a szemét elfutotta a könny. Tudtam, hogy a fia sohasem hazudna neki. Tehát igaz, amit az orvosok mondanak.

-Hát nem érted? Nincsen semmiféle Zoltán. Csak kitaláltad, nem létezik.

-Anya, ne butáskodj. Hiszen ismered. Mennyit volt odaát nálunk is! Nem emlékszel? Az a magas, vékony..

-Nem. Nem. De ne aggódj. Nem vagy büntethető. Az elmeorvosi vizsgálat szerint… valami skizofrénia- elcsuklott a hangja. Pár hét, talán hónap, és jobban leszel. Már potyogtak a könnyei. Péter le akarta törölni az a sápadt, ráncos arcról, de nem tudta mozdítani a karját. Az ágyhoz volt kötözve.

Nem létezik. Skizofrénia. –visszahangoztak benne a szavak. Valami összeomlott benne, és éktelen ordításba kezdett. Az nem lehet, az nem lehet… Ha elveszik tőle Zoltánt, végleg egyedül marad. Dobálta magát, szabadulni akart, menekülni.

Egy nővér jött sietős létekkel, s injekciót döfött a  karjába. Péter hamarosan mély állomba zuhant. Az anyja szédülten állt az ágya mellett, s a rácsait szorongatta elfehéredő ujjakkal. A nővér kifelé mentében még visszaszólt.

-Ne aggódjon, asszonyom. Hamarosan kiirtjuk belőle azt a potyautast.

Árvai Nóra

pszichológus, perinatális szaktanácsadó, szakíró

www.noraarvai.com